Szeretek kiállításokra járni, bár jellemzően nem értek hozzá, mert a rajzóra (művészettörténet) sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, és az ízlésem is eléggé öntörvényű, jellemzően nem mindig azt tartom lenyűgözőnek, érdekesnek vagy kifinomultnak, amit a szakértők tartanak annak… No, sebaj, a lényeg, hogy szórakoztasson, így mindent megnézek, amitől élményt remélek. Most sem csalódtam, bár nyilván nem azért, amiért a neves művészettörténészek J A Munkácsy Krisztus-trilógia a Magyar Nemzeti galériában 2011. április 30-ig tekinthető meg, így mindenkit arra ösztönzök, ragadja meg a lehetőséget, és amíg itt látható Budapesten (ahol így együtt most először lett kiállítva), addig nézze meg. Korábban Debrecenben volt megtekinthető, ahol láttam is kamaszéveim egyik osztálykirándulásán, ahol talán nem annyira elítélhető módon az osztály kevésbé a monumentális festészeti alkotásoktól volt kába. (Mielőtt valaki félreérti, mi lányok ennél a résznél azért nem voltunk észnél, mert kitaláltuk, hogy életünkben először egyáltalán nem alszunk éjjel. Valaki kibírta, így reggel a buszig kísértem úgy, hogy később semmilyen formában nem tudta visszaidézni, hogyan került a buszba, mikor utolsó élménye még a szoba volt, én meg elszundítottam 4 körül, így sikerült 2 óra alvás után befogadnom életem első Munkácsy élményét- érthető módon nem volt olyan hatásos, mint most, felnőtt fejjel. J)
Visszatérve a kiállításra: a belépőjegy 2000 Ft., s ez nem csak a Krisztus-trilógia megtekintését foglalja magában, mivel a Galéria igen okosan egy helyre csoportosította állandó kiállításának Munkácsy alkotásait is, így legalább másfél órát célszerű rászánni a nézelődésre, hozzáértőbbeknek kettőt is érdemes, ha pedig a kapcsolódó, külön kis szobában (a kép restaurálásáról, művészek elemzéseiről) tartott vetítésre is kíváncsi valaki, akkor erre még legalább plusz ¾ órát számítson. Bevallom, nekünk túl mesterkéltnek tűnt az éppen futó film pár megszólalója, így hamar magunk mögött hagytuk ezt a részét a kiállításnak.
Amire az előző, debreceni tárlattal kapcsolatban emlékeztem, az a vörös falak, és a középre helyezett hosszú, kényelmes pad, amin az osztályunk megpihent az éjszaka megpróbáltatásai után. A vörös fal maradt, pad viszont itt nem volt, tömeg ellenben igen. Mondjuk vasárnap mentünk, így ez annyira nem volt meglepő fordulat, és különösebben nem is ment eme tény az élmény rovására, de azért nem bántam volna, ha az egy négyzetméterre jutó visító csecsemők száma 0.0-ra csökken a 0.2-ről.
Műelemzésbe nem fognék, egyrészt mert azzal senki sem járna jól, másrészt felesleges is, merthogy én akkor sem hiszem el valamiről, hogy szép, ha a világ leghozzáértőbb embere mondja, ha én nem látom annak, így mindenki maga megítélésére bízom, de azért az biztos: nem semmi teljesítmény ez a három mű (ahogy a többi képe sem). No meg rá kellett jönnöm, hogy nekem nagyon tetszenek a szobabelsőket ábrázoló képei, persze nem azért, mert mindegyiken van egy pálma (de tényleg), hanem mert némelyik részletet lenyűgöző részletességgel festi meg, a kisgyerek vádlija néha teljesen egyenletes, a valóságnak tökéletesen megfelelő árnyalatú, a ruha csipkéje pedig közelről nézve összefüggéstelen pacsmag, 1 méterről pedig a legfinomabban megrajzolt csipkének tűnik… Az egyedül i bosszantó az volt számomra, hogy egy ilyen képe sem volt minden részletében ilyen szépen kidolgozott, vagy a váza, a rajta játszadozó, redőny rései közül bekúszó fény, vagy egyik-másik szereplő, de sohasem az összes tárgy, összes szereplő volt így részletezve.
A képeket csodálva egyúttal felvetődik a nap kérdése, amiről szavazzon a kedves nagyérdemű (vagy ha tudja a megfejtést, ne szavazzon, hanem tényként írja meg a megfejtést): vajon jól érzékelem, hogy az Ecce homo című kép alján a vasoszlop vaslánccal kombináció pár ezer évvel meghaladta a korát? Nekem gyanús. Kéretik szavazni, hogy csak én olvastam túl sok összeesküvés elméletet, vagy ez a „jé, a várvédő kapitány Kossuth cigit szív” című jelenség jó 100 évvel ezelőtti analógiája? J
